Nyomorult lelkem egy kicsiny darabja

Lassú léptekkel haladok előre. Tekintetem a földre szegezem és elkeseredett melódia foszlányai hallatszanak csak ki a fülhallgatómból. Nem nézem merre tartok, csak előre és előre. Ösztökélem magam, hogy erős maradjak, és ne hagyjak utat a könnyeknek, és még inkább az emésztő gondolatoknak. Nem szabad, hogy elkezdődjön, mert akkor lavinaként söpörne végig az agyamon, míg végül összecsuklanának alattam, a most még szilárdan előre törtető lábaim. Feküdnék az aszfalton, térdeimet magamhoz húzva és csak sírnék. Mert az a legkönnyebb, az a legmegnyugtatóbb és egyben leggyengébb tett, amit tehetnék. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem az elkeserítő képeket.
Egy ismerős térre érek. Tudat alatt idejöttem, hozzá. Nem lenne szabad itt lennem, de mielőtt végiggondolnám mit is teszek, már a kaputelefonhoz lépek és beütöm a kódot. A lépcsőházban fülledt meleg van, beszorult a levegő. Egyik lábamról a másikra állok az ajtaja előtt, de nem kopogtatok be. Az is megfordul a fejemben, hogy visszafordulok, de inkább mély levegőt veszek, kihúzom a fülemből a fülhallgatót és két határozott koppanás után hátrálok egy lépést. Egy perc is eltelik, mire hallom a lépteket az ajtó túloldalán. Kitárul előttem a barna, társasházakra olyannyira jellemző ajtó. Kissé elkerekednek a szemei, amikor meglát, de hamar érzékeli, hogy valami nincs rendben. Nem szól hozzám, csak a pulcsim ujjánál fogva beljebb húz a lakásba. Nem akarja, hogy meglássák a szomszédok, tudom. Annyiszor elmondta már és én mégis hajlamos vagyok elfelejteni ezt, és mindig hívatlanul, naivan – hogy senki nem vehet észre – érkezni hozzá. Az előszobájában állunk egymással szemben. Mezítláb van, farmerben és hanyagul begombolt fehér ingben. Elég furcsán mutatok mellette egy elnyűtt, kissé sáros tornacipőben, farmer sortban és kenguru-zsebes, kapucnis pulcsiban. Nem tudom meddig állhatunk szótlanul, de a helyzet kezd egyre kínosabbá és komikusabbá válni. Felnézek rá, mintha megváltást várnék tőle. Mintha azt várnám, hogy öleljen át, suttogjon megnyugtató szavakat a fülembe a kellemes hangján és én elfelejtem minden bajomat. Most először érzem azt vele kapcsolatban, hogy szükségem van az érintésére, a teste melegére, a hosszú ujjainak cikázó, olykor durva mozdulataira a bőrömön. A hajába túr és nagyot sóhajt.
- Minden rendben? – Hangja kissé rekedt, ugyanakkor nem hat furcsán, inkább olyan, mintha minden hang, ami kijön a torkán megsimogatna. Végigcirógatná a nyakam, vagy a kézfejem.
Halvány mosolyra húzom a számat és próbálok színlelni.
- Jól vagyok. – Átlát a szitán, felszisszen, és összeráncolt szemöldökkel vizslat. – Minden a legnagyobb…rendben.
A hátam durván csattan a bejárati ajtónak, ajkai szorosan tapadnak az enyémekre. Fogaink összekoccannak, de most nem bánom. Szükségem van rá, a durvaságára, a néha felszínre törő gyöngédségére, hogy felejteni tudjak. Hogy túl tudjak lendülni a pillanatnyi gondjaimon. Nyelve erőszakosan tör utat magának, én pedig egyszerűen érzem, hogy elvesztem. Már akkor erre gondoltam, amikor beléptem a bejárati ajtaján.
Lerúgom a cipőmet miközben ajkaink egy percre sem szakadnak el egymástól. Markolom a haját, néha meghúzom, mire felnyög. Aprót, édeset. Keze a derekamra simul és erősen megszorítja azt. Egy pillanatra elhúzódok tőle, csupán annyira, hogy a szemébe nézhessek és felfedezhessem azt a fényt, amit csak akkor látok, ha az övé vagyok. Szája ezúttal a nyakamon állapodik meg, hátrahajtom a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Kényeztet, de egy percre sem lankad erőszakos szenvedélye. Szív, harap, fogaival karistolja az érzékeny bőrömet. Hangosan szuszogok, s közben kezeimmel ingje gombjaival bajlódok, de egy idő után megunom a temérdek gombot és egy rántással látom el az akadályozók baját. Elvigyorodik, felhajol hozzám. A szája sarkában pajkos mosoly bujkál, majd az ölében visz be a hálószobába.

Lepedőbe csavarva fekszem a karjai között. Mellkasát cirógatom, amire meg-megremeg. Olyan földöntúli nyugalom száll meg, hogy azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Örökké itt akarok feküdni az ő ágyában, hófehér karjai között. Azt akarom, hogy ezután mindig simogassa a felkaromat, cirógassa a hajam, ajkait simítsa végig a kézfejemen.
- Mondd el, kérlek. – Beleborzongok ebbe az édes kérésbe.
- Úgy érzem, megfulladok. – Izmaim megfeszülnek, érzi rajtam. Határozottabban simít végig a vállamon, ujjai elmerülnek a hajamban. Masszírozza a fejbőrömet, amiért mérhetetlenül hálás vagyok. – Úgy értem, nagyon kellemes vele lennem. Négyszemközt vagy társaságban egyaránt, de amikor elhallgatunk és a komoly érzelmekről kellene beszélnem, nem megy. Csak áltatom magam és őt is, hogy ez majd megváltozik. Minden jó lesz, csak legyek türelmes. – Óvatosan mozdulok, karjai engednek és felülök mellé. Úgy fordul, hogy egyenesen a szemembe nézzen, de továbbra is hozzám érjen. Kék szemei, szinte a vesémbe látnak. Keze a hasamon pihen, ráteszem az enyémet és kicsit abszurd a póz, mégis lehiggaszt. – Elárulta, hogy féltékeny. Akárkire ránézek, féltékeny lesz. Úgy érzem megint ott az a fránya hurok, és egyre csak szorosabbá válik. Ismerem magam, tudom, hogyha már a fulladás határán járok majd, akkor is kitartok mellette, mert nem akarom megbántani.
- Meg fogod. – Keveset szól, mégis arculcsapásként ér.
- Tudom – csattanok fel. – Szerinted én nem vagyok ezzel tisztában? Nagyon is jól tudom, hogy meg fogom bántani, mert ő bízik bennem. Szerelmes belém, érted?
Csöndben nézzük egymást, majd ő mozdul. Arcomra simítja hosszú ujjait és komoly tekintettel beszél.
- Ha ezt így tovább fogod folytatni, nem csak ő, de te is meg fogsz sérülni. Gyógyíthatatlan lelki sebeket szereztek majd és akkor nem lesz menekülő útvonal, akkor nem leszek én, hogy megpróbáljam minimálisan felcsókolni a vért a szívedről. Még egy kicsit legyél türelmes. A vonzalom olyan virág, melynek olykor idő kell, hogy kivirágozzon. – elmosolyodok. A kedvenc filmemből idézett és ez mérhetetlenül boldoggá tesz. Kedvem lenne a nyakába borulni és ezer meg egy köszönömöt elrebegni neki. Megcsókolom. Hálás vagyok neki, amiért olyan, mint egy élő lelkiismeret és mindig tudja mit kell mondania nekem.
Nem kezdünk romantikus búcsúzkodásba, amikor az ajtó előtt állunk. Ez köztünk nem arról szól. Barátinak mondható szívességet teszünk egymásnak. Ő segíti elfelejteni az aktuális lelki panaszaimat, én pedig segítek neki kikapcsolni, hogy nehogy elsüllyedjen a temérdek munka között.
A kapucnit a fejemre teszem, amikor kilépek az ajtón. Mikor hazafelé tartok, elkezd cseperegni az eső és ezzel egyetembe az én szememből is ömleni kezdenek a sós, forró könnycseppek. Az illúzió szertefoszlott, s a valóság fájón, torokszorítóan szakadt a nyakamba. Muszáj kapaszkodót keresnem valamiben, mielőtt elesnék. Az üres levegőt markolom, és érzem, ahogy magába szippant a ragacsos sötétség. Otthonos, tárt karokkal fogad. Nem küzdök ellene, hagyom, hadd vigyen.

Híd a mennyországba ~

A csöndet élesen szakítja félbe a csengő rikoltó hangja. A hangszórókból halkan áradó klasszikus zene hirtelen bántó lesz füleimnek, a minőségi bor, amit kortyolgatok kesernyés aromával telik meg. Egy fintorral rakom le a meggybordó dohányzóasztalomra a fényes borospoharat, és nagyot sóhajtva állok fel, hogy megnézzem ki is zúzta darabokra nyugalmam vékony üvegfalait. Mezítláb vágok át a nappalin és élvezem, ahogy a hófehér szőnyegem bojtjai cirógatják a talpamat és lábujjaimat. Mielőtt ajtót nyitnék beletúrok a hajamba és a csuklómon lévő hajgumival laza kontyba kötöm. A kilincs jéghidegen simul ujjaim alá és az ajtó megadóan enged, majd kitárul. Elkerekedett szemekkel nézem az előttem álló pöttöm szőkét. Mit keres itt ilyenkor? Haja csapzott, arcán halvány borosta ütközött ki, szája cserepes és szemei alatt mély karikák húzódnak. Nem aludhatott az elmúlt éjszaka ebben biztos vagyok. Ismertem már annyira, hogy tudjam mikor gyötri álmatlanság, mikor alkot éjszakánként. Halvány mosolyra húzza a száját, majd ennyit mond csupán:
- Kész. - Elállok az útjából, ő lerúgja a cipőit és máris a zeneszoba felé veszi az irányt. Felhajtja az éjfekete zongora tetejét, végighúzza ujjait a csontszín billentyűkön és lassan megmutatja nekem művét, amiért valószínüleg nem aludt már egy napja. Lassú melódia ez, de mégis magával ragadó. Leülök az egyik fotelbe, hátrahajtom a fejem és lehunyom szemeimet. Ayame nem figyel a billentyűkre, az ő feje is kissé hátra van döntve, szeme lecsukva. Érzi a zenét, érzi mikor hova kell raknia az ujjait, hogy tökéletes harmoniákat csalogasson elő a hangszerből. A zene most feszültté válik, valószínüleg ide képzelt el egy szólót. A fejemben tisztán látom ahogyan Anzi homlokát ráncolva, erősen koncentrálva játsza. Ayame feje most előre bicsaklik, kinyitja szemeit és figyeli a billentyűkön cikázó ujjait. Annyira más így, mint egy angyal. Szinte látni körülötte a szárnyakat, a glóriát.
A dallam lassan véget ér, Ayame ujjai elhagyják a csontszín billentyűket és a térdére ereszkednek. Csak maga elé mered, fél arcát eltakarják szőke hajtincsei. Lassan fordítja felém fejét, tekintete fátyolos, szája szélén apró mosoly bujkál. Állom pillantását és egyre gondolunk mind a ketten. Ez a szám egy igazi mestermunka lett.
-Nos? - kérdezi kissé rekedten, majd köhint egyet, és teljes testtel felém fordul. Alig bírok megszólalni. Az agyamban ezerféle gondolat és érzelem zajlott le ezalatt a rövid idő alatt. A szavak fel-alá cikáznak elmémben.
-Kérsz egy kis bort? - Ennyit vagyok képes kinyögni, semmi mást. A dal, ami ayame ujjai alatt kelt életre egyszerűen csodálatos. Még így is, hogy csak egy zongoraszólam volt az egész.
- Kérek. - Halk hangja szakít ki az elmélkedésemből. Felállok és a konyhám felé veszem az irányt. Ayame lassan sétál mögöttem, majd letelepszik a bőrfotelembe. A kedvenc fotelembe, ami ha ő itt van mindig az ő birtokát képezi. Óvatosan emelem le a poharat és a márvány konyhapultra teszem, töltök bele egy kevés bort. A másik kezemmel megfogom a borosüveget és azt is magammal viszem.
- Mit gondolsz a számról? Nagyon kezdetleges még, tudom, de annyi ötletem van hozzá. Anzi szólót játszana és lennének hegedűk is. Igazi szívszorító melódia lenne...
- Róla szól igaz? - a kérdés még engem is meglep. Ayaméban benn reked a levegő és lassan keserű mosolyra húzódik a szája. Csak bólint, nem tud megszólalni. Látom rajta, hogy a kérdésem felzaklatta, rég eltemetett sebeket szakított fel benne. Szemei fátyolosak, én pedig mikor meglátom, hogy összetört azonnal vissza is szívnám minden szavam. Hirtelen megjelenik előttem egy kép, ahogy a kis kórházi ablakon nézek be a szobába. Ayame feje a nő kezére borul és tisztán látom, ahogy a válla rázkódik. Zokog. A nő arcán csak békés mosoly játszik, tudja ő is, hogy a könnyek nem oldanak meg semmit. Nem mulasztják el a betegséget, nem űzik el a halált. Ayame mégis naivan hitt ebben, hitte, hogy az orvosok majd meggyógyíthatják, újra igazi mosolyt varázsolhatnak a meggyötört arcra. Sajnos nem így lett. Akkor ott kedvem lett volna berontani a szobába és átölelni Ayamét, letörölni arcáról a könnycseppeket, kitörölni a szomorúságot a szívéből, de nem tehettem. Nem zavarhattam meg azt a meghitt és utolsó percet amit együtt töltöttek. Sokáig álltam az ajtó előtt nézve Ayame rázkódó testét, ami percről percre megnyugodott, végül lecsillapodott. A lány arcán forró könnycsepp gördült végig, ha lett volna ereje arra, hogy legalább a kezét felemelje azonnal eltünteti fájdalmának árulkodó nyomát, de most nem volt képes megmozdulni sem. Rongybabaként feküdt a fehér párnák között. Elfordította a fejét és egyenesen a szemembe nézett, fátyolos tekintettel. Összeszorította szemeit, ezzel újabb könnycseppeket préselve ki fekete szemeiből.
- Vigyázz rá, kérlek...- tátogta.Cserepes és színtelen ajkairól olvastam le a szavakat és egy aprót bólintottam, majd elhátráltam az ajtótól és a földre rogyva zokogtam.
A temetésen Ayame vállát átölelve álltam, könnyekkel küzködve. A kis test, amit szorosan tartottam rázkódott, nem mertem ránézni, csak a szipogását hallottam.
- Azt akarom, hogy szavakba foglald a fájdalmaimat. Azokat az érzéseket, amiket akkor éltem át, amikor a kórházi ágy mellett fogtam a kezét és bíztattam, hogy minden rendbejön. - hirtelen áll fel és az erkélyajtó felé igyekszik, közben zsebeiben kotorászik.
-Rágyújthatsz itt is, nem kell kinnt fagyoskodnod. - szólok utána halkan, de már nem is hallja. Kinnt áll a korlátra támaszkodva, látom ahogy a cigaretta parázslik, majd sűrű füst száll a sötét éj felé. Nagyot sóhajtok, felmarkolok egy plédet és Ayame után megyek a hűvös téli levegőbe.
- Meg fogsz fázni. - Terítem a hátára a takarót, mire csak egy mosolyt kapok válaszul. Emlékszem a lányra, aki mindig mosolygott. Ajkán vörös rúzs piroslott, mikor először találkoztunk. Ayame kezét szorította, miközben sétáltunk egy erdei ösvényen. "Ha meghalok ígérd meg, hogy gondolni fogsz rám, Ayame. Nem felejtesz el, sohasem." Akkor nem értettem, hogy a lány miért mond ilyeneket, de amint megtudtam, hogy gyógyíthatatlan beteg, értelmet nyert minden.
- Azt hiszem, hogy megszületett a dal címe. - Nem nézek rá, csak pásztázom a téli éjszakát, a város fényeit.
- Mi lenne az? - szemében érdeklődés csillan és elnyomja a csikket az erkély korlátján. Felnézek az égre és csak magam elé suttogom a szavakat:
-Híd a mennyországba...

Magányos lépteim visszhangzanak a járdán,
Meggyújtott cigarettám füstje
Eltűnik a tél illatával.

Köszöntő!

Kedves erre tévedő!

Mint a címből is kiderül ez a blog azért jött létre, hogy az írásaimat, vagy pillanatnyi "agymenéseimet" összegyűjtse. Ne várjon senki barokkos körmondatokat, filozóiai mélységekbe merülő gondolatokat. Csupán szeretek írni, mégha nem is megy olyan jól, ezért döntöttem egy ilyen blog mellett. Remélem mindenki kedvét leli majd benne.
Köszönöm a figyelmet!

Hana