Nyomorult lelkem egy kicsiny darabja

Lassú léptekkel haladok előre. Tekintetem a földre szegezem és elkeseredett melódia foszlányai hallatszanak csak ki a fülhallgatómból. Nem nézem merre tartok, csak előre és előre. Ösztökélem magam, hogy erős maradjak, és ne hagyjak utat a könnyeknek, és még inkább az emésztő gondolatoknak. Nem szabad, hogy elkezdődjön, mert akkor lavinaként söpörne végig az agyamon, míg végül összecsuklanának alattam, a most még szilárdan előre törtető lábaim. Feküdnék az aszfalton, térdeimet magamhoz húzva és csak sírnék. Mert az a legkönnyebb, az a legmegnyugtatóbb és egyben leggyengébb tett, amit tehetnék. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem az elkeserítő képeket.
Egy ismerős térre érek. Tudat alatt idejöttem, hozzá. Nem lenne szabad itt lennem, de mielőtt végiggondolnám mit is teszek, már a kaputelefonhoz lépek és beütöm a kódot. A lépcsőházban fülledt meleg van, beszorult a levegő. Egyik lábamról a másikra állok az ajtaja előtt, de nem kopogtatok be. Az is megfordul a fejemben, hogy visszafordulok, de inkább mély levegőt veszek, kihúzom a fülemből a fülhallgatót és két határozott koppanás után hátrálok egy lépést. Egy perc is eltelik, mire hallom a lépteket az ajtó túloldalán. Kitárul előttem a barna, társasházakra olyannyira jellemző ajtó. Kissé elkerekednek a szemei, amikor meglát, de hamar érzékeli, hogy valami nincs rendben. Nem szól hozzám, csak a pulcsim ujjánál fogva beljebb húz a lakásba. Nem akarja, hogy meglássák a szomszédok, tudom. Annyiszor elmondta már és én mégis hajlamos vagyok elfelejteni ezt, és mindig hívatlanul, naivan – hogy senki nem vehet észre – érkezni hozzá. Az előszobájában állunk egymással szemben. Mezítláb van, farmerben és hanyagul begombolt fehér ingben. Elég furcsán mutatok mellette egy elnyűtt, kissé sáros tornacipőben, farmer sortban és kenguru-zsebes, kapucnis pulcsiban. Nem tudom meddig állhatunk szótlanul, de a helyzet kezd egyre kínosabbá és komikusabbá válni. Felnézek rá, mintha megváltást várnék tőle. Mintha azt várnám, hogy öleljen át, suttogjon megnyugtató szavakat a fülembe a kellemes hangján és én elfelejtem minden bajomat. Most először érzem azt vele kapcsolatban, hogy szükségem van az érintésére, a teste melegére, a hosszú ujjainak cikázó, olykor durva mozdulataira a bőrömön. A hajába túr és nagyot sóhajt.
- Minden rendben? – Hangja kissé rekedt, ugyanakkor nem hat furcsán, inkább olyan, mintha minden hang, ami kijön a torkán megsimogatna. Végigcirógatná a nyakam, vagy a kézfejem.
Halvány mosolyra húzom a számat és próbálok színlelni.
- Jól vagyok. – Átlát a szitán, felszisszen, és összeráncolt szemöldökkel vizslat. – Minden a legnagyobb…rendben.
A hátam durván csattan a bejárati ajtónak, ajkai szorosan tapadnak az enyémekre. Fogaink összekoccannak, de most nem bánom. Szükségem van rá, a durvaságára, a néha felszínre törő gyöngédségére, hogy felejteni tudjak. Hogy túl tudjak lendülni a pillanatnyi gondjaimon. Nyelve erőszakosan tör utat magának, én pedig egyszerűen érzem, hogy elvesztem. Már akkor erre gondoltam, amikor beléptem a bejárati ajtaján.
Lerúgom a cipőmet miközben ajkaink egy percre sem szakadnak el egymástól. Markolom a haját, néha meghúzom, mire felnyög. Aprót, édeset. Keze a derekamra simul és erősen megszorítja azt. Egy pillanatra elhúzódok tőle, csupán annyira, hogy a szemébe nézhessek és felfedezhessem azt a fényt, amit csak akkor látok, ha az övé vagyok. Szája ezúttal a nyakamon állapodik meg, hátrahajtom a fejem, hogy jobban hozzám férjen. Kényeztet, de egy percre sem lankad erőszakos szenvedélye. Szív, harap, fogaival karistolja az érzékeny bőrömet. Hangosan szuszogok, s közben kezeimmel ingje gombjaival bajlódok, de egy idő után megunom a temérdek gombot és egy rántással látom el az akadályozók baját. Elvigyorodik, felhajol hozzám. A szája sarkában pajkos mosoly bujkál, majd az ölében visz be a hálószobába.

Lepedőbe csavarva fekszem a karjai között. Mellkasát cirógatom, amire meg-megremeg. Olyan földöntúli nyugalom száll meg, hogy azt kívánom, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. Örökké itt akarok feküdni az ő ágyában, hófehér karjai között. Azt akarom, hogy ezután mindig simogassa a felkaromat, cirógassa a hajam, ajkait simítsa végig a kézfejemen.
- Mondd el, kérlek. – Beleborzongok ebbe az édes kérésbe.
- Úgy érzem, megfulladok. – Izmaim megfeszülnek, érzi rajtam. Határozottabban simít végig a vállamon, ujjai elmerülnek a hajamban. Masszírozza a fejbőrömet, amiért mérhetetlenül hálás vagyok. – Úgy értem, nagyon kellemes vele lennem. Négyszemközt vagy társaságban egyaránt, de amikor elhallgatunk és a komoly érzelmekről kellene beszélnem, nem megy. Csak áltatom magam és őt is, hogy ez majd megváltozik. Minden jó lesz, csak legyek türelmes. – Óvatosan mozdulok, karjai engednek és felülök mellé. Úgy fordul, hogy egyenesen a szemembe nézzen, de továbbra is hozzám érjen. Kék szemei, szinte a vesémbe látnak. Keze a hasamon pihen, ráteszem az enyémet és kicsit abszurd a póz, mégis lehiggaszt. – Elárulta, hogy féltékeny. Akárkire ránézek, féltékeny lesz. Úgy érzem megint ott az a fránya hurok, és egyre csak szorosabbá válik. Ismerem magam, tudom, hogyha már a fulladás határán járok majd, akkor is kitartok mellette, mert nem akarom megbántani.
- Meg fogod. – Keveset szól, mégis arculcsapásként ér.
- Tudom – csattanok fel. – Szerinted én nem vagyok ezzel tisztában? Nagyon is jól tudom, hogy meg fogom bántani, mert ő bízik bennem. Szerelmes belém, érted?
Csöndben nézzük egymást, majd ő mozdul. Arcomra simítja hosszú ujjait és komoly tekintettel beszél.
- Ha ezt így tovább fogod folytatni, nem csak ő, de te is meg fogsz sérülni. Gyógyíthatatlan lelki sebeket szereztek majd és akkor nem lesz menekülő útvonal, akkor nem leszek én, hogy megpróbáljam minimálisan felcsókolni a vért a szívedről. Még egy kicsit legyél türelmes. A vonzalom olyan virág, melynek olykor idő kell, hogy kivirágozzon. – elmosolyodok. A kedvenc filmemből idézett és ez mérhetetlenül boldoggá tesz. Kedvem lenne a nyakába borulni és ezer meg egy köszönömöt elrebegni neki. Megcsókolom. Hálás vagyok neki, amiért olyan, mint egy élő lelkiismeret és mindig tudja mit kell mondania nekem.
Nem kezdünk romantikus búcsúzkodásba, amikor az ajtó előtt állunk. Ez köztünk nem arról szól. Barátinak mondható szívességet teszünk egymásnak. Ő segíti elfelejteni az aktuális lelki panaszaimat, én pedig segítek neki kikapcsolni, hogy nehogy elsüllyedjen a temérdek munka között.
A kapucnit a fejemre teszem, amikor kilépek az ajtón. Mikor hazafelé tartok, elkezd cseperegni az eső és ezzel egyetembe az én szememből is ömleni kezdenek a sós, forró könnycseppek. Az illúzió szertefoszlott, s a valóság fájón, torokszorítóan szakadt a nyakamba. Muszáj kapaszkodót keresnem valamiben, mielőtt elesnék. Az üres levegőt markolom, és érzem, ahogy magába szippant a ragacsos sötétség. Otthonos, tárt karokkal fogad. Nem küzdök ellene, hagyom, hadd vigyen.